Trombita

trombita

A mai trombita fejlődéstörténete több évtizedet ölel fel. A múlt valamennyi kultúrája ismerte ezt a hangszert, mely valószínű arab eredetű, hosszú, egyenes csövű volt. Innen terjedt el tovább keletre és nyugatra egyaránt. A primitív trombitákat természetes anyagokból, fából, tökből, bambusznádból, csontból készítették, melyeket eredetileg rituális és mágikus célokra használtak. Később keleten az uralkodók és papok számára fenntartott hangszer volt.

A hosszú egyenes trombita nehezen kezelhető és könnyen elgörbül. A tökéletesítés első fázisa a középkorban az volt, hogy a trombitákat az alsó végüknél meghajlították, vagy „S” formájúra készítették, és enyhén kiszélesedő hangtölcsérrel látták el. Harci és ünnepi rendeltetését hosszú időn át megtartotta.

 

A trombita ősei közül a görög Szalpinx elefántcsontból készült, míg a rómaiak harci trombitája, a Lituus már fém alapanyagú volt. Tutanhamon sírjából egyenes egyiptomi trombita került elő. Az ókori rómaiak hangszerét Cornut vagy Buccinát csak magas katonai rangban fújhatták, jeladásra használták.   

A trombita mai kétszeresen U alakban meghajlított formáját a 15. században nyerte el. Monteverdi Orfeojának nyitányában már valóságos zenei szerepet kapott. Ekkoriban jellemzően kb. 120cm hosszú volt, D alaphangra készült, és kizárólag a felhangok megszólaltatása volt lehetséges rajta. Megszólaltatása a játékos fúvókához szorított, rezgésbe hozott ajkai között átpréselt levegővel lehetséges.

A barokk korban kezdték a műzenébe bevonni, továbbra is szinte mindig üstdobok kíséretében. Kizárólag szólisztikus szerepet kapott, ünnepélyes, hősi karakterű művekben. A kor trombitásai rendkívüli virtuozitást értek el, különleges fúvókát használva akár a 20. felhangot is meg tudták szólaltatni, és a hangsorba hamisan illeszkedő részhangokat is képesek voltak a fúvás módjával úgy módosítani, hogy tisztán szóljanak. Ezt a fajta magas, briliáns trombitajátékot clarino-játéknak nevezik. J. S. Bach 2. brandenburgi versenyében találkozhatunk vele.

Később a fafúvós hangszerek mintájára hanglyukakkal látták el, majd a tolószerkezettel való sikertelen kísérletek után (tolótrombita) hangsorának kibővítése céljából az 1830-as években szelepekkel látták el (ventil trombita). Ekkortól vált teljes értékű, kromatikus hangszerré, de még el kellett telni néhány évtizednek, míg a zeneszerzők is megbarátkoztak ezzel a megoldással. A mai trombita egy változó keresztmetszetű, többszörösen meghajlított csőből áll, melynek egyik végén helyezkedik el a fúvóka, a másik vége tölcsérszerűen kiszélesedik. Anyaga sárgaréz, vagy más rézötvözet.

A legtöbb szelepes rézfúvós hangszerhez hasonlóan az első szelep egy egészhanggal, a második félhanggal, a harmadik kisterccel mélyíti a hangszer alaphangját. Ezek kombinációi teszik lehetővé a felhangsor hangjai közötti űr kitöltését.

Többféle hangolásban készül, leghasználatosabbak B, C, D, és Esz. Hangszíne éles, érces, átütő erejű, a rézfúvós hangszerek közül a legmagasabb hangú. Szimfonikus-, és katonazenekarok fontos hangszere, a bécsi mestereknél párosával, az újabb zenekaroknál hármasával, négyesével szerepel. A dugattyús változatából alakult ki a tánc-, és fúvószenekarok, jazz együttesek mai B Piszton-a.

trombita